Adolf Hitler a Reichstagban 1939. január 30-n köntörfalazás nélkül kijelentette: „Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek még egyszer sikerül egy világháborúban belerángatni a népeket, akkor ez nem a zsidók győzelmét, hanem a zsidó faj megsemmisülését fogja eredményezni Európában.” 1941 szeptemberében az NSDAP propagandaosztálya plakátot készíttetett erről a szövegről és azt az egész Birodalomban terjesztették. Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője november 29-én fogott a németek uralma/hegemóniája alá hajtott európai területeken élő mintegy nyolcmillió zsidó legyilkolását kidolgozó konferencia megszervezésébe. Némi halasztás után az összejövetelre 1942. január 20-án 14 fő részvételével került sor. Magától értetődik, hogy ezt az eszelős tervet minden részleteiben ilyen rövid idő alatt – ráadásul szivarfüstben, konyakozás közben – nem lehetett kidolgozni. Ám vitathatatlan szimbolikus jelentőségén túl a konferenciának megvolt a maga konkrét súlya is. 1942 végére az SS saját kimutatásai szerint már 4 millió zsidót pusztítottak el. (Jan Kershaw: Hitler. 1936-1945. Nemezis. Szukits, Szeged, 2004, 424.) Ebben a keretben helyezendő el a Kállay-kormány zsidópolitikája.